Zene nélkül mit érek én?

Még valamit szerettem volna… csak kiment a fejemből. (Ejnye, de szétszórt vagyok)
Szóval… Talán az eddigi írásaimból kiderült, rajongok a zenéért. Szerintem nincs olyan, hogy “könnyűzene” és “komolyzene”. Jó van és rossz. Persze… Más kategóriákat is létrehozok közben… Van, amihez emlékek kötnek… Vagy egyszerűen jó hallgatni az értelmetlen zagyvaságot. No meg ez a jó és rossz is relatív. Mert kinek mi a jó, és mi a rossz?  Én a saját ízlésemet veszem alapul a két dolog elkülönítésében. És megértem, ha mások máshogy gondolkodnak, mint én. Ízlésről ne vitázzunk. És most néhány dolog a zene műfajából, amit imádok… Mert zene nélkül mit érek én?!

Scorpions – Still Loving You

Scorpions – Send Me an Angel

Scorpions – Wind of Change

Republic – Fáj a szívem érted

Republic – Erdő közepében

Bereczki Zoltán – Hangokba zárva

Bereczki Zoltán – Szállj velem

Bereczki Zoltán – Kerek egész

Hooligans – Küzdj az álmodért

Hooligans – Szívből kell

Demjén Ferenc – Jégszív

EDDA – Amikor még

Bikini – Fagyi

Bikini – Mielőtt elmegyek

Aurora – A börtön ablakába

Asia – Heat of the Moment

Emily Osment – Let\’s Be Friends!

Cascada – Everytime We Touch

Cascada – Pyromania

Selena Gomez – Hit the Lights

Csík zenekar – Most múlik pontosan…

Csík zenekar és Presser Gábor – Te majd kézenfogsz és hazavezetsz

Csík zenekar – De szeretnék

Csík Zenekar – Senki nem ért semmit

Chopin – Fantasie Impromtu

Chopin – e-moll noktürn, Op. 72., No. 1.

Felix Mendelssohn-Bartholdy – Venetianisches Gondellied, Op. 19., No. 6.

Felix Mendelssohn-Bartholdy – Venetianisches Gondellied, Op. 30., No. 6.

DELTA – A füredi Anna-bálon…(megjegyzés: ezt nem a \”jó zene\” kategóriába sorolnám… Inkább ahhoz a másik kategóriához, hogy \”szép emlék köt hozzá\”…)

Nos, most látszik, hogy ha zenéről van szó, nekem szinte mindegy. Ugyanis a régi Chopin-művek vígan megférnek a mulatós zene számomra egyetlen értékelhető darabja mellett. Ízlés ide, vagy oda, nekem ezek tetszenek. És fogok még írni róluk…

 

Töredékek

Ma találtam egy Paulo Coelho idézetet, ami a következőképp hangzott:
“A félelem addig a pillanatig létezik, amíg az elkerülhetetlenül be nem következik. (…) Utána már nem szabad erőt pazarolnunk rá.”

Ez valahogyan velem is így szokott lenni. Rettentően félek egy-egy fellépéstől, le akarom mondani, de amikor kiállok a színpadra, szembefordulok a közönséggel, akkor elönt valami kellemes nyugalom. Onnantól kezdve a szereplés végéig nincsen semmi és senki más, csak a zongora és én. De mihelyst lejövök az emelvényről, a gyomrom ismét görcsbe rándul, olyanformán mint mikor félek. Ez talán csak a félelemnek valamiféle utóhatása. Vagy… az örömé, amit akkor érzek, mikor rájövök, hogy jól szerepeltem. Vagy lehet, hogy a kettő különös keveréke. Talán egyszer pontosan rájövök,  ha tapasztaltabb leszek.Vagy bölcs.
Nem-nem. Nem leszek bölcs.
Jó, ezt a témát inkább nem feszegetem. Ha az leszek, akkor sem fogok ezzel dicsekedni. Mert aki bölcs, az nem dicsekszik. Igaz, aki nem feltétlen az, jó esetben ő sem. Bölcsesség ide vagy oda, pont ugyanúgy élem át az érzelmet, mint ahogy az idézet írja.

Csak mert unatkozom…

Miért kezdek írni?… Nem gondolkodtam túl sokat a dolgon… Unatkoztam. Azt hiszem, ennyi az ok. Mivel este van, nem ülhetek le zenélni… És ma különben sem sikerült valami fényesen semmi.
Hogy miről fogok írni? Azt hiszem, arról, ami eszembe jut. Ha úgy lesz, komolyan, fennkölten fogok gondolkodni, mint egy felnőtt, ha pedig olyan kedvem lesz, viccesen és meggondolatlanul, mint egy kisgyerek. Ha úgy akarom, fogalmazhatok lágyan, ha máshogy akarom, a szavaim keményen csattanhatnak. De mindent a véletlenre bízok.
A blogomban nem azt az életet fogom élni, amit a való életben. Nem fogok sokat fontolgatni. Nem rejtem el az érzéseimet azért, hogy ne kelljen megbántanom másokat.
Vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.